HIVATÁSUNK
Tomory Zsuzsa
A földünket dajkáló őstudat hatalmas hullámain a végtelenből érkezett, s az anyagot első alkalommal izlelgető eszmélés örömmel kutatta a végtelenben megismert, világot fenntartó és mozgató törvényeket az erőny[1] eme vetületében is. A végtelent és végest egymás tükörképeinek tudta, s most már tapasztalta is. Az egész teremtést az összhang, a szépség, a jóság, a szervezett együttműködés csodájának ismerte fel. A földünket első ízben érintő fényembernek még nem volt szüksége az anyag boncolgatására, újjáteremtésére, mert látta, hogy a tökéleteset tovább javítani nem lehet. Szerepe a végtelen gondolattenger föld-hajónkra, föld szigetünkre érkező, s éppen bennünket érintő tudat tartalmának környezetére való megsokszorozott kivetítése. Földünk csillagrendszerünk örvénylő karjaiban megpihenve szédületes gyorsasággal száguld előttünk ma ismeretlen beteljesülése felé. Ezen táltosröptű úton más-más behatások, hullámzások, gondolatok érintik lakói tudatát és határozzák meg azt a csodálatosan egybecsengő gondolkodást, amit ma a „korszellem” hatásának tudunk be. Arra nem tér ki senki, hogy ez a korszellem honnan érkezik, mi az eredője, a hatása?
A fénylények e földi tartózkodása egybe esik az e földön kialakuló föld-földi lények szerepével is. Nincsen talán olyan nép, melynek hagyományai meg ne őrizték volna e kettős eredőjű emberiség e földi jelenlétének valahai tényét. A földszülötte ember világa fénybe ámuló, végtelenséget áhító anyaghoz kötöttség. Lételemét, az anyagot minden áron meg kell ismernie, mert sejti, hogy amikor az anyag legutólsó parányát felbontja, a végtelenség titka hull ölébe. Az anyagot alakítja, marcangolja, noha tudja, hogy a megismerésnek más útja is van. Tudja, hogy dédelgetett találmányai, anyagból készített játékainak anyagtalan, kötetlen, tökéletes mása fényrésze örökségeként az övé: nincsen szüksége a távolba halló, látó készülékekre, hogy a mindezekkel járó tapasztalatok részese lehessen, s górcsövek[2] nélkül is képes az anyag legtitkosabb kis rekeszét is látni. Anyag anyagi emberek között nagy néha akad egy-egy lélek, aki képes ennek igazát látni, felfedezni, s önzetlenül hirdetni is, ezzel társai anyagba ágyazott életét szándékozva felemelni, rendszerint kevés eredménnyel. Lassan az öncélú társadalom a hajdan még gyanított magasabb rendű szerepét — mely szerint az ember a teremtés segítője, előmozdítója — kizárólagosan az anyag tehetetlenségi állapotának képviselőjeként a saját és a világ pusztulását idézi elő. Az anyagi ember minden értelem mellőzésével anyagot gyűjt, mikor nem arra, de szellemre, gondolatra, fényre volna szüksége. Így válnak a társadalmak mindinkább haramia társadalmakká, eszme és eszmény nélküliekké. Olyan ez az állapot, mintha a léggömb anyagi részét cementtel, s nem levegővel töltenénk meg a biztosabb siker érdekében, s csodálkozva állapítatnánk meg, hogy bármit is teszünk, bármennyire is noszogatjuk: a léggömb nemhogy nem repül, de még mélyebben sűlyed a sárba.
A szellemet nélkülöző, anyag-anyagi embernek látszólagos hatalma van az anyag fölött, de minden előrehaladott műszaki tudása mellett fogalma sincsen élete legalapvetőbb fogalmairól. Lelkét nem művelte, s műszerei nem árulják el a világmindenség tudatában rejlő, reá vonatkozó gondolattömegét. Csodálkozva a fent említett „korszellem” felismeréséig jutott el, de eredőjét már nem meri keresni.
E földi emberi életünk első elindulási pontján a fényszülötte lények kristálytiszta nyomait lelhetjük fel valamennyi ősi műveltségi kör emlékei között, a valahai ősi elindulás egységes emlékeit.
Magyar Adorján népünk emlékeit hosszú életén át szakadatlanul kutatta. Gyűjtéseiben ezzel kapcsolatban tündéri elindulásunk főbb állomásait, s Csodaszarvas regénkben ennek pontos idejét is megállapíthatónak tartotta. Munkái alapján Szőcs István Selyemsárhajó című műve is tárgyalta e kérdést.
Ipolyi Arnold Magyar Mythologiája sorra veszi a különböző őshagyományokban jelentkező fénylényeket, azoknak az emberiséggel való keveredését megőrző emlékeket. Viszont hangsúlyozza mindezek során a következőket: „Csakhogy tündéri mythosunkkal ezenfelül még, egy sajátságos hitképzetet találunk összekötve, melynél fogva regéink és mondáink a tündéreknek egy különös, csodás, ős boldoglétet, egy boldog aranyhont, tündérországot, tündérvilágot tulajdonítanak, ahol őket ezen ős aranykori boldoglét veszi körül....” (127.old.) Később így folytatja: „Tündéreinkrőli népies hagyományainkban legelül is a fentebb már érintett képzettel találkozunk, mely nékik egy külön, és pedig csodás szépségű arany boldoghont és lakot, tündérvilágot, tündérországot tulajdonít....” és „...regéink és mondáink sajátos élénk, eredeti képekben festik azt, szerintök majd a távol messzeségben, tengren és pedig az operenciás tengeren túl hová az út réz, ezüst és arany egymásra következő erdőkön és hasonló folyók mellett, meg az üveg hegyeken át vezet, létezik a tündérhon.” (129.old.)
Másutt arany varázsvessző nyitja meg az arany palota aranyos termeit. Kitér Gaál gyűjtésére, mely szerint ez a boldog hon erdők, tavak közepette található, s a tündérvárhoz felleghid vezet. Hasonló fellegúton jár az ír néphagyomány agg tündérkirálya is. Ősi emlékű változóváraink ír azonosa az ugyancsak el-eltűnő úszó szigeten épült vár. Magyar népdalaink szerint ezen arany honban minden csupa fény, jóság és szépség. Csodálatos zene hangzik, szól a szőlő, cseng a barack. A tündérek táncolnak, forognak, s ennek emléke fennmaradt Magyar Adorján említette Tündérek tánca, Fordulója csillagcsoport nevében is, mely egyúttal megmagyarázza az Óperenciás tenger értelmét is: a földünket körülfogó légkört jelenti. Maga az Óperenciás tenger kifejezés is számos értelmi réteget dajkál:
1. Anyagi valóságban: pára, tehát víztartalmánál fogva hasonlíthatjuk a tengerhez
2. Színét kéknek látjuk, mely kékre festi az e földi tengereket is, melyek csendes tükre alatt bárányfelhők vonulnak, vagy piros ragyogásban bukik mélyére a lemenő nap.
3. Az Óperenciás tenger a földi tengerrel ölelkezve egyé olvasztja a „felső” és az „alsó” világot.
4. A földi tenger lényeges tulajdonsága a hullámzás.
5. Az Óperenciás tenger „per” szótaga pörgéssel, forgással kapcsolatos. Ezek szerint tudták, hogy az ég tengerében úszó földünk pörög, forog is, s vele együtt kéknek látszó légkörünk is.
6. Tekintettel arra, hogy Tündér Ilona az e földi élet anyja, tehát egyúttal Földanyánk is, pörgő tündér tánca ugyancsak a föld forgásával kapcsolatos: pörög önmaga körül, de tündéreivel kering is, mely szó az égitestek nap körüli pályáját igen híven írja le.
Őseink tudták, hogy lehetséges az Óperenciás tengeren túli vidékekre is menni, s meséink hírt is adnak ilyen utazásokról. Ezzel szemben a világegyetemet magába foglaló Ég Tengerén túl utazni nem lehet. Ennek csak hullámaiban lehet megfürödni. Ezen érzékszerveink által felfogni tudott gondolati, fény, hang, villamoság hullámain túl még ezernyi más hullám hömpölyög part nélküli végtelenségében. Népünk nyelvalakítása korában mindezzel tisztában volt.
Tündér Ilona lakóhelyeként a Csallóközt jelöli meg hagyományunk. Ilona, mint neve is elárulja, az Élet Anyja, ősanyánk. Tündér neve az e földön túli elindulás emlékéhez köti. „Csallóköz, mielőtt még Csallóközzé lett, volt a boldog aranykert, melyben az aranyhajú tündérek laktak, jártak, keltek”, mondja Ipolyi. Ugyancsak ő idézi Karcsayt, ki a következőket mondja: „midőn Csallóköz tája még oly gyönyörű volt, hogy aranykertnek neveztetnék, sok tündér lakta akkoron; a nagy Duna szigetei voltak legkedvesebb mulató lakhelyeik, ott járt hajdanta um. Tündér Ilona is, mint hattyú úszkálva a Dunán. Vízi tündérpalotáikban mondhatatlan fény és gyönyörűség uralkodott, aranytól és gyémánttól ragyogott ott minden; vízi tartományaik messze terjedtek el onnét egész a tengerig.” Csallóköz-Püspök-i hagyományaink is emlékeznek egy olyan korra, amikor a Csallóköz még nem létezett, szép aranyhajú tündérlányok jártak. Ezen gondolatkör emléke a regéinkben, ősi imáinkban megőrzött aranyvessző, aranyalma, arany kapú, s az arany híd.
Karcsay, s Magyar Adorján ennél még alaposabb szóelemzése szerint Csalló szavunk fénnyel, s hullám-mozgással kapcsolatos, s rokon sellő szavunkkal is. Mindketten a Csallóköz nevét Fényesközként értelmezik. Hontban, Földémes és Palást között fennmaradt azon tündérekkel kapcsolatos emlék, mely szerint gonosz emberek érkeztével költöztek el a tündérek. Menekülésük közben elhullatott arany hajszálaikból termett az első árvalányhaj. Magyar ember mindig többre értékeli azóta is az árvalányhajat az aranynál, s ez egyúttal legfőbb ismertető jele. A menekülő tündérek innen Erdélybe költöztek.
„De nálunk ezen felül még határozottabb néphagyományok is fenmaradtak, így tartá egy régi néphit kitünőleg Erdélyt a tündérek lakának” (131. old.), még pedig Tündér Ilona Tündérországának egy részeként ismerték. Az erdélyi tündérvárak sorába tartozik az aranyi, kecskekői, firtosi, tartodi, torjai, tündérilonai, kolozsvári várak, s ezek egyúttal a hétvár, hétország, tehát a hetes számmal kapcsolatos hitvilág részei is.
Majd az aranyra éhes idegenek beköltöztével a tündérek végül is visszatértek égi honukba, de hagytak képviselőket maguk után, hogy az e földi emberiséget a békés, boldog élet titkaira tanítsák. Tündér Ilona pedig néha-néha visszajár hattyú képében, s a Dunán úszva sírva siratja az elveszett tündérhont. Vagy, mint szegény öregasszony járja a vidéket, rőzsével a hátán, várva, hogy ily módon talál jószívű, segítségre kész embert. Ha talál ilyent, magával viszi tündérországba. Petőfi Sándor János Vitéze, Vörösmarty Mihály elbeszélő költeménye, a Csongor és Tünde is ezen ősi tündér emlékeket dolgozta fel. Érdekességként említem meg, hogy Petőfi tündérországgal foglalkozó művét a Tolna-megyei Ozorán kezdte írni. E faluban különösen erős tündérhagyományokkal lehet találkozni, s egy ottani őstehetség-költőnő egy költeményében elmondja egy másik csillagrendszeren való eredetének igen tudatos emlékeit.
E hátra hagyott tündérek és leszármazottaik vették vállukra az eszmeiséggel akkor még nem törődő emberiség felemelésének gondját. Népünk azon mondása, hogy „minden leány tündér”, ezen tündéri leszármazás emlékét őrizte meg. Velük együtt mi is vállainkra vettük ezt a feladatot. Ezzel együtt e világi sorsunk is meghatározódott: a világ tanítómestereivé váltunk az élet minden szintjén. A világért érzett magyar felelősségtudat e korból ered.
Bárhol is nézünk szét a világban, földművelést vagy a Kárpátmedence térségéből kisugárzó műveltségi területen találjuk, vagy ennek elindítása magyar jelentéstartalommal rendelkező egyén nevéhez kötődik a világ emléktárában. Ilyen például a főniciaiak Magorja, ki a hagyomány szerint negyven földműveléssel kapcsolatos könyvet írt, s hagyott hátra maga után, s főniciai eredetűnek tartják újabb kutatások értelmében a Toltek nép szőke hajú nagy tanítóját, ki az Újvilág őslakóit tanította a békés, teremtő élet titkaira.
E föld lelki tanítói is népünk őstudásából, magas lelki műveltségéből merítik gondolataikat, melynek központja mindig az eszme és az azt képviselő fény, s a feltétlen jóság birodalma. Valamennyi, magas eszmeiséget hordozó vallás hátterében egy-egy rokonnépünk lelki hagyományai nyugosznak. Ilyen magyar hagyománykincsű, de már félreértetten feldolgozott anyag Zarathustra életműve, a hindo-szkita Buddha vallás elmélete, a „pre-sumirból” átmentett bölcsesség irodalom, mely az eredeti Ótestamentum lapjain rögzítődött, s a samáriai nép lelki táplálékának alapjává vált, majd a babiloni fogságon keresztül végül a zsidók hitvilágába is beköltözött, de már elrontva, s értelmét vesztve. A mai, kereszténységnek nevezett vallásszervezet alapjai népünk magas erkölcsiségű, de megérteni nem is akart roncsain épült. Rabindranath Tagore a Magyar Tenger partjában ismerte fel lelki hazáját, s jelenkorunk nagy bölcse, Gandhi is büszkén szittya származásúnak tartotta magát. Egyes kutatók szerint Szent Ferenc imája Buda királyfi örökségeként maradt Európára.
Mai vallástudományi szótárral fentieket a következő képpen összegezhetem: a ma elfogadott, bibliai alapon álló vallások az emberiség teljességét a testvérgyilkos Kain-tól származtatják, s gondolatban el sem jutottak annak a felismeréséhez, hogy Ábelnek is lehetnek utódai, akin keresztül a Tündérkor eszmeisége öröklődik a világra. A pápa napjainkban fogadta el a darvini fejlődéstörténetet, de teljesen figyelmen kívül hagyta az emberiség fény-örökségét, mely tudat pedig a saját hite alapkövének tartott Ótestamentum első könyvének is a része. Az Újvilág őslakóinak hagyománya ugyancsak híven megőrizte ezen kettős indítékú emberiség eredetének emlékét. Pontosan tudja, hogy kötelessége felemelni az anyag-anyagi ember lelkét, s ezt énekkel és tánccal éri el, nem lelketlen, kőtáblákra vésett parancsolatokkal. Énekkel teremt Kalevala hőse is. Minél mélyebben hatolunk vissza az időben, annál fényesebb a táj, annál több a dal és annál közelebb kerülünk kárpátmedencei Magyar Hazánkhoz.
Hasonló gondolkodást rejt gyermekmondókánk: „Gólya, gólya gilice, mitől véres a lábad? Török gyerek megvágta, magyar gyerek gyógyítja, síppal-dobbal, nádi hegedűvel...” Az ős tündértársadalom mai küldötteinek ez a szerepe: a gyógyítás, mely lélekkel, szeretettel és zenével történik, igen tudatosan. Hasonló gondolatnak ad hangot korunk nagy gondolkodója és magyar elkötelezettségű nevelője Kodály Zoltán[3]:
„...A nevelésnek oda kell törekednie, hogy ez a szó „magyar vagyok”, minél gazdagabb tartalmat, minél több életet, színt jelentsen mindenkinek egyénileg is, különben vajmi üres frázissá szárad.” (62.old.)
„...Mutassuk meg a városi gyermeknek a zengő Magyarországot!...Hadd érezze meg: a „haza” nem az a néhány, neki semmitmondó frázis, amit vele daloltatnak, szavaltatnak, hanem pezsgő élet, gyógyító melegség, színpompás őserdő, amibe ezer csáppal kapaszkodhatik. Akkor lesz csak igazán itthon. Példa és ösztönzés legyen, amit a falusi gyermek még a régi hagyományokból megőrzött...”(45.old.)
„...Valamikor a székely dal volt a magyar dal: törmelékei, maradványai a többi magyarság közt mindenütt ott vannak. Ma a székely a legmagyarabb magyar és a magyar csak úgy lehet újra magyar, ha mennél székelyebbé tud válni.”
„...S ahol az emberi megismerés határait érjük, ott a zene még tulmutat rajtuk, olyan világba, melyet megismerni nem, csak sejteni lehet.”
„...Mert kétségtelennek kell tartanunk, hogy a magyar dal a magyar nyelvvel egyidős. A magyar...az európai léleknek egy és más tekintetben felette áll... Egy-egy magyar népdal és egy-egy beethoveni téma egymáshoz méltó testvérek. A népdal ismeretlen szerzői zsenik voltak, lehet, hogy egyik másiknak egész élete egyetlen dal... A magyar nép dala a par excellence magyar klasszikus zene... ”(34-35.old.)
„...A tőzsgyökeres családfa sem biztosít a lélekcsere ellen.” (113.old.)
„...Kinek lesz kedve az anyaggal való hosszas és reménytelen küzdelemre, ha a lélek és anyag közti utat ennyire megrövidítheti? ...Ilyenkor bizonyulhat be, hogy a szellem ereje legyőzi az anyag ellenállását. A szellemi ember törekvése, a lélek uralma a testen, hatalmas segítőeszközt nyer a rendszeres beszédtanulásban.” (II.305. old.)
„...A zene lelki táplálék és semmi mással nem pótolható. Aki nem él vele: lelki vérszegénységben él és hal. Teljes lelki élet zene nélkül nincs. Vannak a léleknek régiói, melyekbe csak a zene világít be.
A zene rendeltetése: belső világunk jobb megismerése, felvirágozása és kiteljesedése... ...S ahol az emberi megismerés határait érjük, ott a zene még tulmutat rajtuk, olyan világba, melyet megismerni nem, csak sejteni lehet.” (156.old.)
A szándékosan és következetesen pusztított indiánok fennmaradt műveltségének töredékeit a mai néprajzos a következőképpen jellemzi:
„Hiszem, hogy az indián gyermek, teljes tapasztalata szerint, mely egyaránt magában foglalja az öröklés és környezet hatásait, a világot szépségeszménye tükrében látja. Meglátásai élesek, nyugodtak; a látáskörében lévő dolgokban rendet lát olyan rendszer szerint, mely indián örökségének része, s mint ahogy mi kötjük össze vonalakkal az égitesteket a csillagászatban egy bizonyos alakzat szerint. Fizikai és szellemi szemeivel egyaránt lát; látja az előtte lévő látandókat, melyek önmagukba foglalják saját megfigyelésének hatását a látottakon. Olyan féle gondolkodás ez, mely költők, festők, fényképészek tulajdonsága, de ezeknek sok évre van szükségük, hogy ezt elérjék.” [4]
Addig, amíg az őseihez való ragaszkodása miatt törvényileg halálra ítélt amerikai indián megőrizte ősi hivatástudatát, s életét ennek jegyében élte igen tudatosan, a magyar lélekre telepedő, Kain gondolkodású idegenek kajánul kihasználták ezen jóra igyekvő társadalmat. Az előbbit kiirtották majdnem gyökerestől, az utóbbit saját céljaiknak megfelelően, báránybőrbe öltözött farkasokkal rontották meg kik végzetes kimenetelű célokkal álcázták az ősi szellemi hagyományt.
A Tündérkorból származó, az emberiségért vállalt felelősségtudatunkat kihasználva tettek meg bennünket „Európa védőpajzsává”, illetve „a kereszténység védőpajzsává”. Őstársadalmunk szemében a világért vállalt felelősségtudat és a védőpajzs eszme rokon fogalmaknak tünt olyannyira, hogy mai napig is használjuk az utóbbi, elénk vetett csalárd gondolatot, melyről senki más nem tud, csak mi magyarok, s melynek egyedüli célja nem a gyógyító munkában töltött, teremtő élet kiteljesedése, hanem a halál.
Az amerikai indiánok nagy kutatója Arundel című művében a következőket mondja:
„Lehet, hogy elátkoznak, amiért a következőket mondom; de hacsak rosszul nem olvastam a Bibliát, több kereszténységet és emberi jóságot találtam a Rabomis, a Hobomok, a M’téoulin, a Natawammet és a Mogg Chabanoke és Natanis indiánoknál, s a többi indián barátaimnál, mint a mélyen tisztelt és kegyetlen bostoni Cotton Mathernál, aki írásaiban kijelentette, hogy minden vörösbőrű szittya, s a rajtuk elkövetett kegyetlenkedések, a velük kötött szerződések be nem tartása Istennek tetsző cselekedet.”[5]
Dolgozataimban gyakran felhoztam azon meglátásomat, hogy amikor magyar rokonokat keresünk, első sorban a lelki tulajdonságokban rejlő azonosságot kell keresnünk, s ha ezt megtaláltuk, könnyű a rokonság anyagi kellékeit is felismerni. Most ki kell hangsúlyoznom azt is, hogy az őstársadalom jó emberét gyűlölők is pontosan megtalálják ezen rokonsági kapcsolatokat, ráéreznek a közöttük lévő különbségre, s ezekre minden áron való pusztulást akarnak hozni. A gyűlölet az indiánokban szittyákat szimatol, s bennünket is pusztít. A világ mind jobban kiteljesedő gyűlöletének tárgyaiban a tündér-társadalmakkal rokon társadalmakat sejthetünk.
Ősi elhivatottságunk tehát jóra, teremtő életre, a lélek dolgaira tanítani a világot. Ez a tudat első eszmélésünktől, tündérkori kezdeteinktől él bennünk, máig őriztük, történelmünkkel bizonyítottuk ehhez való hűségünket. Ha engedjük, hogy a jó letéteményeseit elpusztítsák: elpusztul a világ.
A jövő hatalmas fejlődéstörténeti ugrás előkészületét rejti magában: az eszme megtestesülését. Ez az eszme lehet építő, vagy romboló a szerint, hogy egyéni és világtörténelmi síkon gondolatainkkal, tetteinkkel mit készítettük elő. S az eszme ezen megtestesülendő lényei közötti hatalmas harc kimeneteléért felelősek vagyunk.
***
HIVATÁSUNK
Kiegészítő gondolatok 2010-ben
Hasonló címen korábban írt, s fent hozott tanulmányom igen fontos kiegészítője jelen írásom, mely a magyar hivatás felismerésén túl, élésének szükségességét emeli tudatunkba, mégpedig azt a tényt, hogy ennek teljesítésén múlik a világ sorsa.
Népünk a mai napig csak kiáll háza elé, s belát a mennyország ablakán: ott látja világteremtő útjára induló élet bölcsőjét, látja az égen menő, mindenség pontjait összekötő Madár fényét, erejét, szárnya alatti kápolnában hordozza a világ anyagát szülő ősanyánkat, Nagyboldogasszonyunkat. Hallja a teremtés Ígéit, s a nyomán felcsendülő teremtés dalát. Nem hittudósok elmélkedései, de a valóság ősidőkbe menő, máig éltető tapasztalatai tárják elénk e képeket Erdélyi Zsuzsanna ősi imákat felkaroló gyűjteményében, de ugyanezen képek kelnek életre gyermekeink lelkében, amint ezt a Magyarok Világszövetségének Honlevele 2010. juliusi számában olvashatjuk. Utólagos engedelmükkel néhány idézetet hozok:
A kézdivásárhelyi Kemenes Anna Boróka hallja lelkében a Teremtés dalát:
„Napsugár, kedves nyár!
Minden gyerek várva vár.
A csillogó palotádban rejtőzik
egy virágszál.
Virágszálnak dallama,
sok tanuló dúdolja.
Jöjj el, szép és vidám nyár,
Pillangó a kertben száll!
Ébred a nap, felkel a völgy,
Csillog a harmat, énekel a tölgy.
Fürj szava harsan, fűben lépeget,
Gyertek, gyertek, útra keljetek!
A kolozsvári Viski Júlia Andrea őrzi a mennyországba vezető útat:
Megyek búsan, árkon bokron,
A drága tanci mosolygása
Felvidít engem.
Rám mosolyog
Ilyenkor belátok
a mennyországba.
Mosolyogj, mosolyogj,
csak egy percet.
A kolozsvári Kulcsár Margit tanítónő szép lelke így látja tanítványait:
Első osztály ingó-bingó
Betűvárban,
Számországban ringó bimbó!
Második osztály: nyiladozó,
Fényre hajló napraforgó,
Csillagjáró, lepkefogó.
Harmadik osztály: színes világ,
Illatozó csodavirág.
Irul-virul, pompázik,
Tudománytól sziporkázik.
Negyedik osztály -- víg szüret –
Csordultig a fej s a füzet!
Érett gyümölcs, dagadó,
Tudáshordó, guruló,
Épp ötödkesnek való!
Ezekben a szavakban a Teremtés lelke zeng, mint annak őshajnalán, s korokon át máig is. Ekkor született nyelvünk a Teremtés lelkét, szavát, szerkezetét hordozza, melynek redőiben ott simulnak a későbbi műveltségek első, tipegő lépései és gőgicsélése. Fel kell eszmélnünk a tényre, hogy a magyar a Teremtés jóságának, tudásának hordozója, e világi népek anyja.
Népünk ősimái, gondolatai, meséi nem születhettek meg sehol máshol, mint ahova azt Teremtőnk letette, hogy belőlük illatozó csodavirággá váljon az egész világ. Hazánk testéből fakadt népek nem jutottak el még a fejlődés erre a fokára. Bár látják a csodavilág egy-egy csillanó sugarát népünk adta környezetben, de mint rakoncátlan gyermek mindent jobban akar tudni, mint szülőanyja: hátat fordít, ellenségesen kezeli a látott csodát, mert elzárja magát a számára felfoghatatlan világtól.
Amerikába érve, a gyermekmesék világában eszméltem először arra, hogy a sokszor példaképünkké választott, nagybetűs Nyugat az anyagiasságnak nemcsak béklyójában van, de az anyag lelkét fel nem ismerve annak sarában fetreng. Meséikben nincsen szó tündérről, napsugárról, mennyország képeiről, csak anyagi dolgokról: evésről, ruháról, a párválasztás lélektelen tényéről és módozatairól. Még a felnőttek szórakoztató ipara is ilyen alapokon nyugszik. Nincsen Táltosparipájuk, melynek segítségével megszűnik a téridő zártsága: még a fogalmat sem értik.
Felnőtt korban, a mindent jobban tudni akarás gőgjével kezelik a tudomány egy-egy részét, s ezen felismeréseket hatalmi eszközként mások ellen használva titokban igyekeznek tartani. Amíg lelki kincsünk, rovásírásunk népünk mindennapi életének része volt, s az írástudatlanság ismeretlen fogalom, az átvevő műveltségek kezében talánnyá és a hatalom elnyomó eszközévé vált. Ugyanakkor a most felfedezett tudományos „csodák” rég ismert tényként nyugosznak népünk tudatában, nyelvében, meséiben. Addig, amíg egy magyar él, amíg magyar szó zeng ajkán, a Teremtés csodája, szerkezete, világa mindenki számára elérhető. Némely titkos erőszakszervezetek ezt tudják, s ezért törnek állandóan életünkre. Hihetetlen szellemi, lelki pusztulást hoznak reánk a magyar szeretetvallás egyetemességét irigyelő és azt kihasználó, vallásnak nevezett erőszakszervezetek. Teljes uralom átvételük nem lehetséges addig, amíg él egyetlen magyar, egyetlen magyar szó. Ennek voltunk áldozatai kárpátmedencei életünkben, s vagyunk ma is. Mindig jobbat remélő, segítség kérő szavainkat nem hallják meg: nem hallották IV. Béla könyörgését a mongol járás idején, s nem hallják meg ma sem például a magyarságukért bántalmazott délvidéki magyar fiatalok igazságért, segítségért könyörgő szavait, melyek helyi másai az elszakított országrészek fiataljai panaszának.
A mai, nem magyar műveltségek képviselői olyanok, mint a fakarddal hadakozó gyermek, aki már így nagyfiúnak képzeli magát, de szülői gondoskodás nélkül csak vesztébe rohanhat. Ma ezt a kort éljük. Rettegünk hazánk sorsáért, rohamos pusztulásáért. Ugyanekkor észre kell vennünk, hogy a pusztulást a lélekben szegény, még neveletlen gyermekeink hozzák. Elhitették velünk például, hogy a világ csodáját képező költészetünk, irodalmunk „lefordíthatatlan”, így ezeket gondosan könyvtárainkba zárjuk, s talán már önnön lelki táplálékunkért sem keressük fel őket. Pedig ezek lelke lenne a világ gyógyírja. Gyermekmeséink támasztanák életre szunnyadó, lelket kereső igényüket, amikor a mese lapjain a gyermekek nemcsak uzsonnázó céllal mennek a mezőre, ahol ugyancsak uzsonnázó kis piros vonattal (autóval, repülőgéppel, stb.) találkoznak, hanem szóló szőlő és csengő barackkal, nemcsak torz, romlott képzelet szülte szörnyekkel, hanem tündérekkel is. Megtanulnák a szépet, a jót nemcsak látni, de igényelni is. Megtanulnák a jelenlegi világi istállóban is megtalálni Táltosparipájukat. Saját maguktól megtalálni a helyes útat nem tudják, mert csak fél-emlékekre, fél-tudásra tudnak jobb híján támaszkodni.
Ezt a fejlődést csak cseppenként tudjuk átadni. Ha az átadást azonnal akarjuk végbe vinni, a felkészületlen átvevő erre képtelen, s éppen ezért ellenségessé válik. Amikor lélekben egyszer panaszkodtam, hogy rengeteg mondani valóm lenne, de nincsen aki meghallgassa, a lélek szava figyelmeztetett: „Az éhező szájába se tömnénk egy egész cipót egyszerre, hanem darabkánként adnánk a táplálékot...” Példánkat követve a világ iskoláiba lassan beköltözne a dal, a rend, a szépség, s új életke születése gondolatát a napsütötte mezőn, az édesapa kezére pillangóként szálló lelkecske hozná. Az édesapa a pillangóban azonnal felismerve az új lelkecskét hazaviszi, ahol a leendő édesanyja lisztből, tejből, mézből testecskét formál neki. A magyar mesében és tudatban így érkezik a gyermek, ki fényként és királyfiként lép e világba. Felnőtt korban viszont észlelnék a szépség jegyében született mese nyelvének szerves kapcsolatát a valósággal.
A magyar egynek tudja magát Istennel, a teremtéssel, az egyetemes Jósággal, melyhez a teremtő szeretet kapcsolja. Ezt a tudatot, ezt a lelkiséget a világnak átadni kötelességünk, ez a hivatásunk. Ezt bízta reánk Isten, s ide vezet a teremtés hajnaláig vivő őstudatunk. Amíg ezt nem teljesítjük, nem tud felemelkedni a világ, nincsen mibe kapaszkodjon, nincs világképe, amihez törekedjen, csak földhöz ragadt anyagiasság, s mint korábban mondtam, féltudás, félemlék. Csak két példát hozok fel. Földanyánk, Tündér Ilona selyemsár haja mint a rengő búzatáblák aranya, szeme az ég kékje, ruhája fodraiban születendő lelkecskék várják megvalósulásukat. Egy Wagner opera rendezője a maga földanyáját félig földbe ágyazott banyaként jeleníti meg. Az egyik északi nép mennyországa háború, öldöklés, evés-ivás jegyében létezik. Nincs lélek, nincsen szépség: nekünk kell átadni mindezt a világ népeinek, gyermekeinknek.
Majdnem leírtam a csábító, már-már közhelyként hangoztatott mondatot, mely végzetesen igaz: ha a ezt nem tudjuk teljesíteni teljes szívvel, lélekkel, elpusztul a világ, s vele együtt mi is. Mint annak idején, Magyarország sorsának előképe a pálosok sorsa, a világ állapotának pontos mása Hazánk sorsa. Panaszkodunk világ tépte, Trianon szaggatta nehéz sorsunk felett, de tudnunk kell: a világ tudatlanságának átkos következményei önmagukat gyilkolja úgy, hogy támaszt, kiútat nem találnak. De tudom: tudjuk Isten rendelését, szent akaratát teljesíteni, hiszen erre rendelt bennünket, ennek a jegyében éltünk és e tudat élő voltát szünet nélkül bizonyítottuk.
Itt az ideje, hogy komolyan tanításhoz lássunk, ahogy Atyánktól tanultuk: türelemmel, szeretettel. Ne a világhoz forduljunk megértésért, irgalomért amit nem tudnak megadni anyagi hatalomhoz kötött gondolatvilággal: e tény több mint ezer éve nyilvánvalóvá vált.
Intézzük dolgainkat Istenre vetett reménnyel, biztonsággal.
***
Vonatkozó irodalom
Kodály Zoltán Visszatekintés, Zeneműkiadó Vállalat Budapest, 1964
Magyar Adorján Az Ősműveltség, Budapest
Constance Irwin Fair Gods and Stone Faces (Fehér Istenek, Kőarcok), St. Martin’s Press, New York
The World of the Amerindian (Az Amerikai Indián Világa), National Geographic Society, 1974 Washington DC.
Kenneth Roberts Arundel, Doubleday and Company, Inc. Garden City, New York, 1956
Ballagi Mór A magyar nyelv teljes szótára, eredeti kiadás Hackenast Gusztáv nyomdájában, Pest, új kiadása Nap Kiadó Bt. Budapest, 1998 Sebestyén Ilona gondozásában.
***
A földünket dajkáló őstudat hatalmas hullámain a végtelenből érkezett, s az anyagot első alkalommal izlelgető eszmélés örömmel kutatta a végtelenben megismert, világot fenntartó és mozgató törvényeket az erőny[1] eme vetületében is. A végtelent és végest egymás tükörképeinek tudta, s most már tapasztalta is. Az egész teremtést az összhang, a szépség, a jóság, a szervezett együttműködés csodájának ismerte fel. A földünket első ízben érintő fényembernek még nem volt szüksége az anyag boncolgatására, újjáteremtésére, mert látta, hogy a tökéleteset tovább javítani nem lehet. Szerepe a végtelen gondolattenger föld-hajónkra, föld szigetünkre érkező, s éppen bennünket érintő tudat tartalmának környezetére való megsokszorozott kivetítése. Földünk csillagrendszerünk örvénylő karjaiban megpihenve szédületes gyorsasággal száguld előttünk ma ismeretlen beteljesülése felé. Ezen táltosröptű úton más-más behatások, hullámzások, gondolatok érintik lakói tudatát és határozzák meg azt a csodálatosan egybecsengő gondolkodást, amit ma a „korszellem” hatásának tudunk be. Arra nem tér ki senki, hogy ez a korszellem honnan érkezik, mi az eredője, a hatása?
A fénylények e földi tartózkodása egybe esik az e földön kialakuló föld-földi lények szerepével is. Nincsen talán olyan nép, melynek hagyományai meg ne őrizték volna e kettős eredőjű emberiség e földi jelenlétének valahai tényét. A földszülötte ember világa fénybe ámuló, végtelenséget áhító anyaghoz kötöttség. Lételemét, az anyagot minden áron meg kell ismernie, mert sejti, hogy amikor az anyag legutólsó parányát felbontja, a végtelenség titka hull ölébe. Az anyagot alakítja, marcangolja, noha tudja, hogy a megismerésnek más útja is van. Tudja, hogy dédelgetett találmányai, anyagból készített játékainak anyagtalan, kötetlen, tökéletes mása fényrésze örökségeként az övé: nincsen szüksége a távolba halló, látó készülékekre, hogy a mindezekkel járó tapasztalatok részese lehessen, s górcsövek[2] nélkül is képes az anyag legtitkosabb kis rekeszét is látni. Anyag anyagi emberek között nagy néha akad egy-egy lélek, aki képes ennek igazát látni, felfedezni, s önzetlenül hirdetni is, ezzel társai anyagba ágyazott életét szándékozva felemelni, rendszerint kevés eredménnyel. Lassan az öncélú társadalom a hajdan még gyanított magasabb rendű szerepét — mely szerint az ember a teremtés segítője, előmozdítója — kizárólagosan az anyag tehetetlenségi állapotának képviselőjeként a saját és a világ pusztulását idézi elő. Az anyagi ember minden értelem mellőzésével anyagot gyűjt, mikor nem arra, de szellemre, gondolatra, fényre volna szüksége. Így válnak a társadalmak mindinkább haramia társadalmakká, eszme és eszmény nélküliekké. Olyan ez az állapot, mintha a léggömb anyagi részét cementtel, s nem levegővel töltenénk meg a biztosabb siker érdekében, s csodálkozva állapítatnánk meg, hogy bármit is teszünk, bármennyire is noszogatjuk: a léggömb nemhogy nem repül, de még mélyebben sűlyed a sárba.
A szellemet nélkülöző, anyag-anyagi embernek látszólagos hatalma van az anyag fölött, de minden előrehaladott műszaki tudása mellett fogalma sincsen élete legalapvetőbb fogalmairól. Lelkét nem művelte, s műszerei nem árulják el a világmindenség tudatában rejlő, reá vonatkozó gondolattömegét. Csodálkozva a fent említett „korszellem” felismeréséig jutott el, de eredőjét már nem meri keresni.
E földi emberi életünk első elindulási pontján a fényszülötte lények kristálytiszta nyomait lelhetjük fel valamennyi ősi műveltségi kör emlékei között, a valahai ősi elindulás egységes emlékeit.
Magyar Adorján népünk emlékeit hosszú életén át szakadatlanul kutatta. Gyűjtéseiben ezzel kapcsolatban tündéri elindulásunk főbb állomásait, s Csodaszarvas regénkben ennek pontos idejét is megállapíthatónak tartotta. Munkái alapján Szőcs István Selyemsárhajó című műve is tárgyalta e kérdést.
Ipolyi Arnold Magyar Mythologiája sorra veszi a különböző őshagyományokban jelentkező fénylényeket, azoknak az emberiséggel való keveredését megőrző emlékeket. Viszont hangsúlyozza mindezek során a következőket: „Csakhogy tündéri mythosunkkal ezenfelül még, egy sajátságos hitképzetet találunk összekötve, melynél fogva regéink és mondáink a tündéreknek egy különös, csodás, ős boldoglétet, egy boldog aranyhont, tündérországot, tündérvilágot tulajdonítanak, ahol őket ezen ős aranykori boldoglét veszi körül....” (127.old.) Később így folytatja: „Tündéreinkrőli népies hagyományainkban legelül is a fentebb már érintett képzettel találkozunk, mely nékik egy külön, és pedig csodás szépségű arany boldoghont és lakot, tündérvilágot, tündérországot tulajdonít....” és „...regéink és mondáink sajátos élénk, eredeti képekben festik azt, szerintök majd a távol messzeségben, tengren és pedig az operenciás tengeren túl hová az út réz, ezüst és arany egymásra következő erdőkön és hasonló folyók mellett, meg az üveg hegyeken át vezet, létezik a tündérhon.” (129.old.)
Másutt arany varázsvessző nyitja meg az arany palota aranyos termeit. Kitér Gaál gyűjtésére, mely szerint ez a boldog hon erdők, tavak közepette található, s a tündérvárhoz felleghid vezet. Hasonló fellegúton jár az ír néphagyomány agg tündérkirálya is. Ősi emlékű változóváraink ír azonosa az ugyancsak el-eltűnő úszó szigeten épült vár. Magyar népdalaink szerint ezen arany honban minden csupa fény, jóság és szépség. Csodálatos zene hangzik, szól a szőlő, cseng a barack. A tündérek táncolnak, forognak, s ennek emléke fennmaradt Magyar Adorján említette Tündérek tánca, Fordulója csillagcsoport nevében is, mely egyúttal megmagyarázza az Óperenciás tenger értelmét is: a földünket körülfogó légkört jelenti. Maga az Óperenciás tenger kifejezés is számos értelmi réteget dajkál:
1. Anyagi valóságban: pára, tehát víztartalmánál fogva hasonlíthatjuk a tengerhez
2. Színét kéknek látjuk, mely kékre festi az e földi tengereket is, melyek csendes tükre alatt bárányfelhők vonulnak, vagy piros ragyogásban bukik mélyére a lemenő nap.
3. Az Óperenciás tenger a földi tengerrel ölelkezve egyé olvasztja a „felső” és az „alsó” világot.
4. A földi tenger lényeges tulajdonsága a hullámzás.
5. Az Óperenciás tenger „per” szótaga pörgéssel, forgással kapcsolatos. Ezek szerint tudták, hogy az ég tengerében úszó földünk pörög, forog is, s vele együtt kéknek látszó légkörünk is.
6. Tekintettel arra, hogy Tündér Ilona az e földi élet anyja, tehát egyúttal Földanyánk is, pörgő tündér tánca ugyancsak a föld forgásával kapcsolatos: pörög önmaga körül, de tündéreivel kering is, mely szó az égitestek nap körüli pályáját igen híven írja le.
Őseink tudták, hogy lehetséges az Óperenciás tengeren túli vidékekre is menni, s meséink hírt is adnak ilyen utazásokról. Ezzel szemben a világegyetemet magába foglaló Ég Tengerén túl utazni nem lehet. Ennek csak hullámaiban lehet megfürödni. Ezen érzékszerveink által felfogni tudott gondolati, fény, hang, villamoság hullámain túl még ezernyi más hullám hömpölyög part nélküli végtelenségében. Népünk nyelvalakítása korában mindezzel tisztában volt.
Tündér Ilona lakóhelyeként a Csallóközt jelöli meg hagyományunk. Ilona, mint neve is elárulja, az Élet Anyja, ősanyánk. Tündér neve az e földön túli elindulás emlékéhez köti. „Csallóköz, mielőtt még Csallóközzé lett, volt a boldog aranykert, melyben az aranyhajú tündérek laktak, jártak, keltek”, mondja Ipolyi. Ugyancsak ő idézi Karcsayt, ki a következőket mondja: „midőn Csallóköz tája még oly gyönyörű volt, hogy aranykertnek neveztetnék, sok tündér lakta akkoron; a nagy Duna szigetei voltak legkedvesebb mulató lakhelyeik, ott járt hajdanta um. Tündér Ilona is, mint hattyú úszkálva a Dunán. Vízi tündérpalotáikban mondhatatlan fény és gyönyörűség uralkodott, aranytól és gyémánttól ragyogott ott minden; vízi tartományaik messze terjedtek el onnét egész a tengerig.” Csallóköz-Püspök-i hagyományaink is emlékeznek egy olyan korra, amikor a Csallóköz még nem létezett, szép aranyhajú tündérlányok jártak. Ezen gondolatkör emléke a regéinkben, ősi imáinkban megőrzött aranyvessző, aranyalma, arany kapú, s az arany híd.
Karcsay, s Magyar Adorján ennél még alaposabb szóelemzése szerint Csalló szavunk fénnyel, s hullám-mozgással kapcsolatos, s rokon sellő szavunkkal is. Mindketten a Csallóköz nevét Fényesközként értelmezik. Hontban, Földémes és Palást között fennmaradt azon tündérekkel kapcsolatos emlék, mely szerint gonosz emberek érkeztével költöztek el a tündérek. Menekülésük közben elhullatott arany hajszálaikból termett az első árvalányhaj. Magyar ember mindig többre értékeli azóta is az árvalányhajat az aranynál, s ez egyúttal legfőbb ismertető jele. A menekülő tündérek innen Erdélybe költöztek.
„De nálunk ezen felül még határozottabb néphagyományok is fenmaradtak, így tartá egy régi néphit kitünőleg Erdélyt a tündérek lakának” (131. old.), még pedig Tündér Ilona Tündérországának egy részeként ismerték. Az erdélyi tündérvárak sorába tartozik az aranyi, kecskekői, firtosi, tartodi, torjai, tündérilonai, kolozsvári várak, s ezek egyúttal a hétvár, hétország, tehát a hetes számmal kapcsolatos hitvilág részei is.
Majd az aranyra éhes idegenek beköltöztével a tündérek végül is visszatértek égi honukba, de hagytak képviselőket maguk után, hogy az e földi emberiséget a békés, boldog élet titkaira tanítsák. Tündér Ilona pedig néha-néha visszajár hattyú képében, s a Dunán úszva sírva siratja az elveszett tündérhont. Vagy, mint szegény öregasszony járja a vidéket, rőzsével a hátán, várva, hogy ily módon talál jószívű, segítségre kész embert. Ha talál ilyent, magával viszi tündérországba. Petőfi Sándor János Vitéze, Vörösmarty Mihály elbeszélő költeménye, a Csongor és Tünde is ezen ősi tündér emlékeket dolgozta fel. Érdekességként említem meg, hogy Petőfi tündérországgal foglalkozó művét a Tolna-megyei Ozorán kezdte írni. E faluban különösen erős tündérhagyományokkal lehet találkozni, s egy ottani őstehetség-költőnő egy költeményében elmondja egy másik csillagrendszeren való eredetének igen tudatos emlékeit.
E hátra hagyott tündérek és leszármazottaik vették vállukra az eszmeiséggel akkor még nem törődő emberiség felemelésének gondját. Népünk azon mondása, hogy „minden leány tündér”, ezen tündéri leszármazás emlékét őrizte meg. Velük együtt mi is vállainkra vettük ezt a feladatot. Ezzel együtt e világi sorsunk is meghatározódott: a világ tanítómestereivé váltunk az élet minden szintjén. A világért érzett magyar felelősségtudat e korból ered.
Bárhol is nézünk szét a világban, földművelést vagy a Kárpátmedence térségéből kisugárzó műveltségi területen találjuk, vagy ennek elindítása magyar jelentéstartalommal rendelkező egyén nevéhez kötődik a világ emléktárában. Ilyen például a főniciaiak Magorja, ki a hagyomány szerint negyven földműveléssel kapcsolatos könyvet írt, s hagyott hátra maga után, s főniciai eredetűnek tartják újabb kutatások értelmében a Toltek nép szőke hajú nagy tanítóját, ki az Újvilág őslakóit tanította a békés, teremtő élet titkaira.
E föld lelki tanítói is népünk őstudásából, magas lelki műveltségéből merítik gondolataikat, melynek központja mindig az eszme és az azt képviselő fény, s a feltétlen jóság birodalma. Valamennyi, magas eszmeiséget hordozó vallás hátterében egy-egy rokonnépünk lelki hagyományai nyugosznak. Ilyen magyar hagyománykincsű, de már félreértetten feldolgozott anyag Zarathustra életműve, a hindo-szkita Buddha vallás elmélete, a „pre-sumirból” átmentett bölcsesség irodalom, mely az eredeti Ótestamentum lapjain rögzítődött, s a samáriai nép lelki táplálékának alapjává vált, majd a babiloni fogságon keresztül végül a zsidók hitvilágába is beköltözött, de már elrontva, s értelmét vesztve. A mai, kereszténységnek nevezett vallásszervezet alapjai népünk magas erkölcsiségű, de megérteni nem is akart roncsain épült. Rabindranath Tagore a Magyar Tenger partjában ismerte fel lelki hazáját, s jelenkorunk nagy bölcse, Gandhi is büszkén szittya származásúnak tartotta magát. Egyes kutatók szerint Szent Ferenc imája Buda királyfi örökségeként maradt Európára.
Mai vallástudományi szótárral fentieket a következő képpen összegezhetem: a ma elfogadott, bibliai alapon álló vallások az emberiség teljességét a testvérgyilkos Kain-tól származtatják, s gondolatban el sem jutottak annak a felismeréséhez, hogy Ábelnek is lehetnek utódai, akin keresztül a Tündérkor eszmeisége öröklődik a világra. A pápa napjainkban fogadta el a darvini fejlődéstörténetet, de teljesen figyelmen kívül hagyta az emberiség fény-örökségét, mely tudat pedig a saját hite alapkövének tartott Ótestamentum első könyvének is a része. Az Újvilág őslakóinak hagyománya ugyancsak híven megőrizte ezen kettős indítékú emberiség eredetének emlékét. Pontosan tudja, hogy kötelessége felemelni az anyag-anyagi ember lelkét, s ezt énekkel és tánccal éri el, nem lelketlen, kőtáblákra vésett parancsolatokkal. Énekkel teremt Kalevala hőse is. Minél mélyebben hatolunk vissza az időben, annál fényesebb a táj, annál több a dal és annál közelebb kerülünk kárpátmedencei Magyar Hazánkhoz.
Hasonló gondolkodást rejt gyermekmondókánk: „Gólya, gólya gilice, mitől véres a lábad? Török gyerek megvágta, magyar gyerek gyógyítja, síppal-dobbal, nádi hegedűvel...” Az ős tündértársadalom mai küldötteinek ez a szerepe: a gyógyítás, mely lélekkel, szeretettel és zenével történik, igen tudatosan. Hasonló gondolatnak ad hangot korunk nagy gondolkodója és magyar elkötelezettségű nevelője Kodály Zoltán[3]:
„...A nevelésnek oda kell törekednie, hogy ez a szó „magyar vagyok”, minél gazdagabb tartalmat, minél több életet, színt jelentsen mindenkinek egyénileg is, különben vajmi üres frázissá szárad.” (62.old.)
„...Mutassuk meg a városi gyermeknek a zengő Magyarországot!...Hadd érezze meg: a „haza” nem az a néhány, neki semmitmondó frázis, amit vele daloltatnak, szavaltatnak, hanem pezsgő élet, gyógyító melegség, színpompás őserdő, amibe ezer csáppal kapaszkodhatik. Akkor lesz csak igazán itthon. Példa és ösztönzés legyen, amit a falusi gyermek még a régi hagyományokból megőrzött...”(45.old.)
„...Valamikor a székely dal volt a magyar dal: törmelékei, maradványai a többi magyarság közt mindenütt ott vannak. Ma a székely a legmagyarabb magyar és a magyar csak úgy lehet újra magyar, ha mennél székelyebbé tud válni.”
„...S ahol az emberi megismerés határait érjük, ott a zene még tulmutat rajtuk, olyan világba, melyet megismerni nem, csak sejteni lehet.”
„...Mert kétségtelennek kell tartanunk, hogy a magyar dal a magyar nyelvvel egyidős. A magyar...az európai léleknek egy és más tekintetben felette áll... Egy-egy magyar népdal és egy-egy beethoveni téma egymáshoz méltó testvérek. A népdal ismeretlen szerzői zsenik voltak, lehet, hogy egyik másiknak egész élete egyetlen dal... A magyar nép dala a par excellence magyar klasszikus zene... ”(34-35.old.)
„...A tőzsgyökeres családfa sem biztosít a lélekcsere ellen.” (113.old.)
„...Kinek lesz kedve az anyaggal való hosszas és reménytelen küzdelemre, ha a lélek és anyag közti utat ennyire megrövidítheti? ...Ilyenkor bizonyulhat be, hogy a szellem ereje legyőzi az anyag ellenállását. A szellemi ember törekvése, a lélek uralma a testen, hatalmas segítőeszközt nyer a rendszeres beszédtanulásban.” (II.305. old.)
„...A zene lelki táplálék és semmi mással nem pótolható. Aki nem él vele: lelki vérszegénységben él és hal. Teljes lelki élet zene nélkül nincs. Vannak a léleknek régiói, melyekbe csak a zene világít be.
A zene rendeltetése: belső világunk jobb megismerése, felvirágozása és kiteljesedése... ...S ahol az emberi megismerés határait érjük, ott a zene még tulmutat rajtuk, olyan világba, melyet megismerni nem, csak sejteni lehet.” (156.old.)
A szándékosan és következetesen pusztított indiánok fennmaradt műveltségének töredékeit a mai néprajzos a következőképpen jellemzi:
„Hiszem, hogy az indián gyermek, teljes tapasztalata szerint, mely egyaránt magában foglalja az öröklés és környezet hatásait, a világot szépségeszménye tükrében látja. Meglátásai élesek, nyugodtak; a látáskörében lévő dolgokban rendet lát olyan rendszer szerint, mely indián örökségének része, s mint ahogy mi kötjük össze vonalakkal az égitesteket a csillagászatban egy bizonyos alakzat szerint. Fizikai és szellemi szemeivel egyaránt lát; látja az előtte lévő látandókat, melyek önmagukba foglalják saját megfigyelésének hatását a látottakon. Olyan féle gondolkodás ez, mely költők, festők, fényképészek tulajdonsága, de ezeknek sok évre van szükségük, hogy ezt elérjék.” [4]
Addig, amíg az őseihez való ragaszkodása miatt törvényileg halálra ítélt amerikai indián megőrizte ősi hivatástudatát, s életét ennek jegyében élte igen tudatosan, a magyar lélekre telepedő, Kain gondolkodású idegenek kajánul kihasználták ezen jóra igyekvő társadalmat. Az előbbit kiirtották majdnem gyökerestől, az utóbbit saját céljaiknak megfelelően, báránybőrbe öltözött farkasokkal rontották meg kik végzetes kimenetelű célokkal álcázták az ősi szellemi hagyományt.
A Tündérkorból származó, az emberiségért vállalt felelősségtudatunkat kihasználva tettek meg bennünket „Európa védőpajzsává”, illetve „a kereszténység védőpajzsává”. Őstársadalmunk szemében a világért vállalt felelősségtudat és a védőpajzs eszme rokon fogalmaknak tünt olyannyira, hogy mai napig is használjuk az utóbbi, elénk vetett csalárd gondolatot, melyről senki más nem tud, csak mi magyarok, s melynek egyedüli célja nem a gyógyító munkában töltött, teremtő élet kiteljesedése, hanem a halál.
Az amerikai indiánok nagy kutatója Arundel című művében a következőket mondja:
„Lehet, hogy elátkoznak, amiért a következőket mondom; de hacsak rosszul nem olvastam a Bibliát, több kereszténységet és emberi jóságot találtam a Rabomis, a Hobomok, a M’téoulin, a Natawammet és a Mogg Chabanoke és Natanis indiánoknál, s a többi indián barátaimnál, mint a mélyen tisztelt és kegyetlen bostoni Cotton Mathernál, aki írásaiban kijelentette, hogy minden vörösbőrű szittya, s a rajtuk elkövetett kegyetlenkedések, a velük kötött szerződések be nem tartása Istennek tetsző cselekedet.”[5]
Dolgozataimban gyakran felhoztam azon meglátásomat, hogy amikor magyar rokonokat keresünk, első sorban a lelki tulajdonságokban rejlő azonosságot kell keresnünk, s ha ezt megtaláltuk, könnyű a rokonság anyagi kellékeit is felismerni. Most ki kell hangsúlyoznom azt is, hogy az őstársadalom jó emberét gyűlölők is pontosan megtalálják ezen rokonsági kapcsolatokat, ráéreznek a közöttük lévő különbségre, s ezekre minden áron való pusztulást akarnak hozni. A gyűlölet az indiánokban szittyákat szimatol, s bennünket is pusztít. A világ mind jobban kiteljesedő gyűlöletének tárgyaiban a tündér-társadalmakkal rokon társadalmakat sejthetünk.
Ősi elhivatottságunk tehát jóra, teremtő életre, a lélek dolgaira tanítani a világot. Ez a tudat első eszmélésünktől, tündérkori kezdeteinktől él bennünk, máig őriztük, történelmünkkel bizonyítottuk ehhez való hűségünket. Ha engedjük, hogy a jó letéteményeseit elpusztítsák: elpusztul a világ.
A jövő hatalmas fejlődéstörténeti ugrás előkészületét rejti magában: az eszme megtestesülését. Ez az eszme lehet építő, vagy romboló a szerint, hogy egyéni és világtörténelmi síkon gondolatainkkal, tetteinkkel mit készítettük elő. S az eszme ezen megtestesülendő lényei közötti hatalmas harc kimeneteléért felelősek vagyunk.
***
HIVATÁSUNK
Kiegészítő gondolatok 2010-ben
Hasonló címen korábban írt, s fent hozott tanulmányom igen fontos kiegészítője jelen írásom, mely a magyar hivatás felismerésén túl, élésének szükségességét emeli tudatunkba, mégpedig azt a tényt, hogy ennek teljesítésén múlik a világ sorsa.
Népünk a mai napig csak kiáll háza elé, s belát a mennyország ablakán: ott látja világteremtő útjára induló élet bölcsőjét, látja az égen menő, mindenség pontjait összekötő Madár fényét, erejét, szárnya alatti kápolnában hordozza a világ anyagát szülő ősanyánkat, Nagyboldogasszonyunkat. Hallja a teremtés Ígéit, s a nyomán felcsendülő teremtés dalát. Nem hittudósok elmélkedései, de a valóság ősidőkbe menő, máig éltető tapasztalatai tárják elénk e képeket Erdélyi Zsuzsanna ősi imákat felkaroló gyűjteményében, de ugyanezen képek kelnek életre gyermekeink lelkében, amint ezt a Magyarok Világszövetségének Honlevele 2010. juliusi számában olvashatjuk. Utólagos engedelmükkel néhány idézetet hozok:
A kézdivásárhelyi Kemenes Anna Boróka hallja lelkében a Teremtés dalát:
„Napsugár, kedves nyár!
Minden gyerek várva vár.
A csillogó palotádban rejtőzik
egy virágszál.
Virágszálnak dallama,
sok tanuló dúdolja.
Jöjj el, szép és vidám nyár,
Pillangó a kertben száll!
Ébred a nap, felkel a völgy,
Csillog a harmat, énekel a tölgy.
Fürj szava harsan, fűben lépeget,
Gyertek, gyertek, útra keljetek!
A kolozsvári Viski Júlia Andrea őrzi a mennyországba vezető útat:
Megyek búsan, árkon bokron,
A drága tanci mosolygása
Felvidít engem.
Rám mosolyog
Ilyenkor belátok
a mennyországba.
Mosolyogj, mosolyogj,
csak egy percet.
A kolozsvári Kulcsár Margit tanítónő szép lelke így látja tanítványait:
Első osztály ingó-bingó
Betűvárban,
Számországban ringó bimbó!
Második osztály: nyiladozó,
Fényre hajló napraforgó,
Csillagjáró, lepkefogó.
Harmadik osztály: színes világ,
Illatozó csodavirág.
Irul-virul, pompázik,
Tudománytól sziporkázik.
Negyedik osztály -- víg szüret –
Csordultig a fej s a füzet!
Érett gyümölcs, dagadó,
Tudáshordó, guruló,
Épp ötödkesnek való!
Ezekben a szavakban a Teremtés lelke zeng, mint annak őshajnalán, s korokon át máig is. Ekkor született nyelvünk a Teremtés lelkét, szavát, szerkezetét hordozza, melynek redőiben ott simulnak a későbbi műveltségek első, tipegő lépései és gőgicsélése. Fel kell eszmélnünk a tényre, hogy a magyar a Teremtés jóságának, tudásának hordozója, e világi népek anyja.
Népünk ősimái, gondolatai, meséi nem születhettek meg sehol máshol, mint ahova azt Teremtőnk letette, hogy belőlük illatozó csodavirággá váljon az egész világ. Hazánk testéből fakadt népek nem jutottak el még a fejlődés erre a fokára. Bár látják a csodavilág egy-egy csillanó sugarát népünk adta környezetben, de mint rakoncátlan gyermek mindent jobban akar tudni, mint szülőanyja: hátat fordít, ellenségesen kezeli a látott csodát, mert elzárja magát a számára felfoghatatlan világtól.
Amerikába érve, a gyermekmesék világában eszméltem először arra, hogy a sokszor példaképünkké választott, nagybetűs Nyugat az anyagiasságnak nemcsak béklyójában van, de az anyag lelkét fel nem ismerve annak sarában fetreng. Meséikben nincsen szó tündérről, napsugárról, mennyország képeiről, csak anyagi dolgokról: evésről, ruháról, a párválasztás lélektelen tényéről és módozatairól. Még a felnőttek szórakoztató ipara is ilyen alapokon nyugszik. Nincsen Táltosparipájuk, melynek segítségével megszűnik a téridő zártsága: még a fogalmat sem értik.
Felnőtt korban, a mindent jobban tudni akarás gőgjével kezelik a tudomány egy-egy részét, s ezen felismeréseket hatalmi eszközként mások ellen használva titokban igyekeznek tartani. Amíg lelki kincsünk, rovásírásunk népünk mindennapi életének része volt, s az írástudatlanság ismeretlen fogalom, az átvevő műveltségek kezében talánnyá és a hatalom elnyomó eszközévé vált. Ugyanakkor a most felfedezett tudományos „csodák” rég ismert tényként nyugosznak népünk tudatában, nyelvében, meséiben. Addig, amíg egy magyar él, amíg magyar szó zeng ajkán, a Teremtés csodája, szerkezete, világa mindenki számára elérhető. Némely titkos erőszakszervezetek ezt tudják, s ezért törnek állandóan életünkre. Hihetetlen szellemi, lelki pusztulást hoznak reánk a magyar szeretetvallás egyetemességét irigyelő és azt kihasználó, vallásnak nevezett erőszakszervezetek. Teljes uralom átvételük nem lehetséges addig, amíg él egyetlen magyar, egyetlen magyar szó. Ennek voltunk áldozatai kárpátmedencei életünkben, s vagyunk ma is. Mindig jobbat remélő, segítség kérő szavainkat nem hallják meg: nem hallották IV. Béla könyörgését a mongol járás idején, s nem hallják meg ma sem például a magyarságukért bántalmazott délvidéki magyar fiatalok igazságért, segítségért könyörgő szavait, melyek helyi másai az elszakított országrészek fiataljai panaszának.
A mai, nem magyar műveltségek képviselői olyanok, mint a fakarddal hadakozó gyermek, aki már így nagyfiúnak képzeli magát, de szülői gondoskodás nélkül csak vesztébe rohanhat. Ma ezt a kort éljük. Rettegünk hazánk sorsáért, rohamos pusztulásáért. Ugyanekkor észre kell vennünk, hogy a pusztulást a lélekben szegény, még neveletlen gyermekeink hozzák. Elhitették velünk például, hogy a világ csodáját képező költészetünk, irodalmunk „lefordíthatatlan”, így ezeket gondosan könyvtárainkba zárjuk, s talán már önnön lelki táplálékunkért sem keressük fel őket. Pedig ezek lelke lenne a világ gyógyírja. Gyermekmeséink támasztanák életre szunnyadó, lelket kereső igényüket, amikor a mese lapjain a gyermekek nemcsak uzsonnázó céllal mennek a mezőre, ahol ugyancsak uzsonnázó kis piros vonattal (autóval, repülőgéppel, stb.) találkoznak, hanem szóló szőlő és csengő barackkal, nemcsak torz, romlott képzelet szülte szörnyekkel, hanem tündérekkel is. Megtanulnák a szépet, a jót nemcsak látni, de igényelni is. Megtanulnák a jelenlegi világi istállóban is megtalálni Táltosparipájukat. Saját maguktól megtalálni a helyes útat nem tudják, mert csak fél-emlékekre, fél-tudásra tudnak jobb híján támaszkodni.
Ezt a fejlődést csak cseppenként tudjuk átadni. Ha az átadást azonnal akarjuk végbe vinni, a felkészületlen átvevő erre képtelen, s éppen ezért ellenségessé válik. Amikor lélekben egyszer panaszkodtam, hogy rengeteg mondani valóm lenne, de nincsen aki meghallgassa, a lélek szava figyelmeztetett: „Az éhező szájába se tömnénk egy egész cipót egyszerre, hanem darabkánként adnánk a táplálékot...” Példánkat követve a világ iskoláiba lassan beköltözne a dal, a rend, a szépség, s új életke születése gondolatát a napsütötte mezőn, az édesapa kezére pillangóként szálló lelkecske hozná. Az édesapa a pillangóban azonnal felismerve az új lelkecskét hazaviszi, ahol a leendő édesanyja lisztből, tejből, mézből testecskét formál neki. A magyar mesében és tudatban így érkezik a gyermek, ki fényként és királyfiként lép e világba. Felnőtt korban viszont észlelnék a szépség jegyében született mese nyelvének szerves kapcsolatát a valósággal.
A magyar egynek tudja magát Istennel, a teremtéssel, az egyetemes Jósággal, melyhez a teremtő szeretet kapcsolja. Ezt a tudatot, ezt a lelkiséget a világnak átadni kötelességünk, ez a hivatásunk. Ezt bízta reánk Isten, s ide vezet a teremtés hajnaláig vivő őstudatunk. Amíg ezt nem teljesítjük, nem tud felemelkedni a világ, nincsen mibe kapaszkodjon, nincs világképe, amihez törekedjen, csak földhöz ragadt anyagiasság, s mint korábban mondtam, féltudás, félemlék. Csak két példát hozok fel. Földanyánk, Tündér Ilona selyemsár haja mint a rengő búzatáblák aranya, szeme az ég kékje, ruhája fodraiban születendő lelkecskék várják megvalósulásukat. Egy Wagner opera rendezője a maga földanyáját félig földbe ágyazott banyaként jeleníti meg. Az egyik északi nép mennyországa háború, öldöklés, evés-ivás jegyében létezik. Nincs lélek, nincsen szépség: nekünk kell átadni mindezt a világ népeinek, gyermekeinknek.
Majdnem leírtam a csábító, már-már közhelyként hangoztatott mondatot, mely végzetesen igaz: ha a ezt nem tudjuk teljesíteni teljes szívvel, lélekkel, elpusztul a világ, s vele együtt mi is. Mint annak idején, Magyarország sorsának előképe a pálosok sorsa, a világ állapotának pontos mása Hazánk sorsa. Panaszkodunk világ tépte, Trianon szaggatta nehéz sorsunk felett, de tudnunk kell: a világ tudatlanságának átkos következményei önmagukat gyilkolja úgy, hogy támaszt, kiútat nem találnak. De tudom: tudjuk Isten rendelését, szent akaratát teljesíteni, hiszen erre rendelt bennünket, ennek a jegyében éltünk és e tudat élő voltát szünet nélkül bizonyítottuk.
Itt az ideje, hogy komolyan tanításhoz lássunk, ahogy Atyánktól tanultuk: türelemmel, szeretettel. Ne a világhoz forduljunk megértésért, irgalomért amit nem tudnak megadni anyagi hatalomhoz kötött gondolatvilággal: e tény több mint ezer éve nyilvánvalóvá vált.
Intézzük dolgainkat Istenre vetett reménnyel, biztonsággal.
***
Vonatkozó irodalom
Kodály Zoltán Visszatekintés, Zeneműkiadó Vállalat Budapest, 1964
Magyar Adorján Az Ősműveltség, Budapest
Constance Irwin Fair Gods and Stone Faces (Fehér Istenek, Kőarcok), St. Martin’s Press, New York
The World of the Amerindian (Az Amerikai Indián Világa), National Geographic Society, 1974 Washington DC.
Kenneth Roberts Arundel, Doubleday and Company, Inc. Garden City, New York, 1956
Ballagi Mór A magyar nyelv teljes szótára, eredeti kiadás Hackenast Gusztáv nyomdájában, Pest, új kiadása Nap Kiadó Bt. Budapest, 1998 Sebestyén Ilona gondozásában.
***
